Feelings...

kavarognak benne, egyik a másik után, de néha úgy érzem nem jó sorrendben.
Hirtelen a teljes letargiából átcsapok a teljes boldogságba onnan meg egyenes út vezet a közöny sivár és szomorkás világába.
Ennyi idősen az ember belefárad dolgokba.
Tudom tudom a 30 éves kor az még semminek sem a vége és még nagyon az eleje az életnek.
Viszont most mindenki gondolkodjon el hogy mit válaszolna nekem ha feltenném ezt a kérdést: Mi az élet?
Még magam sem tudom rá a választ, pedig gondolkodom már rajta közel 24 éve, mert emléxem mikor ovis voltam meghalt az egyik óvónénim, és nem értettem hogy hová viszik, mi is az a temető. Az egy olyan hely ahol minden véget ér? Vagy minden újra kezdődik?
Egy valamiben viszont nagyon de nagyon reménykedem, hogy csak egy életünk van, de ez az egy nem ér véget a halállal. Hanem a halál pillanatában látott fehér fény az egy új élet fénye és reménye.
Szóval egy élet de az végtelen.
Nekem ebben az életben a melegség adatott meg amivel élhettem volna már hamarabb is, nem pedig dacolva vele, nyomorítottam volna meg ezt az életet.

Belefáradtam, nehéz már ez az álarc, minden reggel feltenni, közben meg a lelkem ezer és egy darabra törik alatta,

Nehéz így szeretni vagy kötődni emberekhez.

Érthető lesz ha ezt elolvassátok:
Áll a folyó partján a Béka.
Odamegy hozzá a Skorpió és így szól:
- Béka, kérlek vigyél át a túlpartra!
- Nem viszlek át, - feleli a Béka - mert megcsípsz és meghalok.
- Dehogy csíplek, hisz akkor magam is odavesznék!
- Na jól van, rendben, akkor átviszlek. - mondta a Béka.
Félúton járhattak, mikor a Skorpió megcsípte a Békát, mire az így szólt:
- Most mért tetted ezt Skorpió?
- Sajnálom, ilyen a természetem..

Ilyen a természete....

Jó éjt, Dalarann.