Egyszer fent egyszer lent.

Kegyetlen dolgokra képes az élet, ma munka után meglátogatta nagyimat aki tegnap volt a kórházban újra, és én basztam átmenni, és nem érzem indoknak azt sem hogy este fél nyolckor mentem haza a munkából. Ma egyből hozzá vezetett az utam. Ahol közölte velem hogy holnap újra be kell feküdnie a kórházba mert a szövettan eredménye nagyon nem biztató, szinte nem is tájékoztatták semmiről csak közölték vele hogy még egyszer fel kell vágni és újabb darabokat kell kivágni a testéből....

Ott ültem az asztalnál, megsemmisülve... nem tudtam rendesen helyén kezelni a dolgot, próbáltam vigasztalni, meg hogy majd meglátogatjuk pénteken, mire észbe kaptam csak beszéltem és beszéltem azt se tudom mit is mondtam,  csak arra lettem figyelmes hogy ő nézz rám meglepődve, és csak annyit mondott hogy: ideje lenne felnőnöm és felnőtt módján kezelnem a dolgokat." Nagyon szíven ütött.

Még mindig ezen a mondatán rágódom, és sajnos igazat kell neki adjak. 
Itt vagyok 28 évesen. Vagyis a születési anyakönyvem kiállítástól eltelt idő 28 évet már meghaladja. Kinézetben sem tartok ezen a szinten, sem gondolkodásmódban. Megrekedtem valahol 13 éves szinten..... És ennek felismeréséhez az kellett hogy ne csak úgy mondják ezt nekem, mert mindig elengedtem a fülem mellett, hogy á csak úgy mondják, meg ez rám nem is igaz, beszélnek össze vissza stb. 

Miután elviharzottam onnan mert éreztem hogy a sírás ki fog belőlem törni mint egy gát mögé felduzzasztott hatalmas folyó, gyors lefürödtem és a szobám irányába vettem szaporán a lépteimet. Lefeküdtem az ágyamba és gondolkozni kezdtem az életemről, a családomról, a hozzájuk fűzött érzéseimről, viszonyomról mások iránt. 

Kevés időt szentelek a családomra, a barátaimra, akik idővel elkoptak... és újak nem igazán lettek, nincs egy olyan lelkizős ember a közelemben akivel mindent megoszthatnék, és mint tudjuk a hulladéklerakók egy idő után megtelnek és akkor máshová kell vinni a szemetet, na most ha képletesen is de az én hulladéktárolóm tele van, mert az én szemetem mellé még a másokét is befogadtam. Tudom hogy erről a helyzetről, nem te, nem ő, nem ők, nem mások tehetnek, hanem én. Ez az én saram. 

Mindig is hittem, és még most is hiszem, hogy azok akik most vagyunk már a születésünknél, vagyis akkor amikor az élet csírája megfogan és a lélek megszállja azt a pár sejtkupacot eldől kik is leszünk életünkben. Lehet nekem jönni DNS-el (amiben azért ha kicsit is de kardoskodva hiszek, értem ez alatt a kinézet, szem - haj - szem színét stb.), de azt hogy milyen emberek is leszünk, azt a bennünk lakó lélek határozza meg. Mert biztos sokan láttak már olyat hogy vagány apuka és belevaló talpra esett anyukának a gyereke egy kis szende csendes, kicsit esetlen gyermek, és ennek fordítottja. Ha a családi mintákat veszi át a gyerek akkor nem kellene a szüleikre hasonlítania? Hiszek a reinkarnációban is vagy ennek egy kicsit elvontabb formájában.
Van 2 öcsém, ők teljesen különböznek tőlem nem csak kinézetben hanem  személyiségben is, és ők egymástól is nagyon eltérnek, sokan nem is hiszik hogy mi 3 an testvérek vagyunk ha csak a személyiségünket nézik. 
Nem akarok nagy frázisokat használni, de rám nem egy ember mondta már hogy nagy szívem és jó lelkem van, ezt már gyerek koromban megkaptam az óvodában. Bámulatos módon emléxem rá, de ez a fajta vélemény végig kísérte eddigi életemet, értem ez alatt az általános iskolát, a középsuli 7 évét, és a munkában eddig ledolgozott 7 évemet is. Egyszer egy srác akit szerettem azt mondta nekem hogy jó a közelemben lenni, olyan megnyugtató érzés foglya el mindig ha a közelemben lehet. Mondhatnak az embernek ennél szebb dolgot? (biztos :D ).
Volt szobatársam (aki tetszett nekem de csak plátóian szerethettem, távolról, olyan meleg hetyó szeretettel) az érettségi estélyén  megölelt és úgy búcsúzott el tőlem mielőtt felszállt volna a vonatra ami vitte őt haza a bankett után, hogy sajnálja azt a 3 évet amit azzal töltött el hogy megpróbált engem utálni, csak azért mert olyan szemét volt velem amire én mindig kedvességgel válaszoltam, és örülne ha olyan fia születne mint amilyen én vagyok... (zárójelben jegyzem meg hogy ez a srác azóta is kibaszott nagy homofób, rólam azóta se tudja hogy a fiúkat szeretem, de ez így is van jól, bár azóta csak 1x osztálytalálkozón találkoztunk.)
Pár napja keresgéltem egy ajándéktatyót amibe szerettem volna ajándékot átadni egyik munkatársamnak aki elment máshová dolgozni, kezembe akadt egy összehajtogatott csomagolópapír, amire nem igazán emlékeztem hogy miért is tettem el, arra viszont emlékeztem hogy a volt osztályfőnökömtől kaptam benne ajándékot. Ahogy hajtogattam szét, kiesett belőle egy kis papírcetli amire volt ofőm a következőket írta fel, egy idézetet Móricz Zsigmondtól:

Hallgatni tudni s egyedül lenni tudni, ez a legelőkelőbb lelkek sajátja.

Szegény mindig azzal nyaggatott, hogy szerezzek barátokat, ne üldögéljek folyton egyedül, mozduljak ki a többiekkel ha szórakozni mennek, keressek több kapcsolatot az emberekkel, és ne csak akkor ha látom hogy bajuk van hanem akkor is ha azok szórakoznak kikapcsolódnak és hülyéskednek. Mert sokszor megesett mint osztálytitkár felkerestem ha láttam hogy rossz kedvú vagy szomorú, esetleg valaki az osztályból bukásra állt, egyengetni az útjukat. Talán ezért is maradt meg a kapcsolatom az ofővel, akivel 2 hetente azért egy terjedelmesebb levelet váltunk, jóformán ő mesél én meg csak hallgatok és tartom benne a lelket, mert egy eléggé megtört ember volt már akkor is mikor a középsuliba jártam.

Kicsit összeszedtem most magam, letöröltem könnyeimet, és úgy éreztem le kellett írnom a gondolataimat hogy pár hét múlva is elolvashassam, mert mint tudjuk a szó elszáll, az emlékek megfakulnak, az írás megmarad. 

Dalarann