A boldogság a legmélyebb és legtisztább emberi fogalom.
A boldogság tulajdonképpen, oly annyira fontos, hogy erről beszélni nagyon nehéz.
A Hinduk, amikor arról van szó, hogy a világ titkát, az Istent definiálják, akkor azt mondják, az Istennek 3 tulajdonsága van: 1. valóság, ami van; 2. abszolút tudás; 3. boldogság.
Innen a mondás: „Ó boldog Isten”. Az örömnek van ellentétes szava a magyar nyelvben, a bánat vagy a szomorúság. De a boldogságnak nincs, csak a boldogtalanság. Egy fosztóképző. Ez az amiben mi élünk, mert a valódi boldogság, az igazi valódi édes boldogság az olyan mértékig, a lelkünk mélyén él, és nem azon a szinten ahol önmagunkat megéljük, hogy azok akik erről beszéltek gondolkodtak csodálatos emberek voltak, azok azt mondták: „ Az ember élete során, a szó valódi értelmében csak nagyon nagyon ritkán és csak nagyon villanásnyi ideig boldog.”
Mikor elérek erre a szinte, csak egy dolgot szeretnék igazán, álljon meg az idő. Ez a pillanat maradjon meg, ne menjen tovább az óra mutatója.
Milyen is az élet? A mutató tovább halad…
Megfigyeltem egy érdekes dolgot, amit bárki más is észre vehet, ha nyitott szemmel jár kel a világban, ha jó idő van az emberek többet mondják: Boldog vagyok. Ennyire időjárás függő lenne ez a dolog?
Csak jó idő kell hozzá, vagy egy jó hír?
Mindig kell egy külső ok hogy nekem jó legyen. Mindig történni kell valami külső eseménynek, amitől én „boldog” leszek.
Ilyen a mai ember, külvilág függő, a külvilágtól függ hogy én milyen lelki állapotban vagyok.
Tehát mi is a boldogság kérdésére adott válaszunk: szeressen a Jenő, legyen több pénzem, ne kapcsolják ki az áramot, mindenkinek van valami megfogalmazható külső eseménye.
Pedig belül is meg tudnánk teremteni a boldogságot. Egy művész így működik egy író így működik, ki tudnak lépni a hétköznapokból.
Az ember tehát nem csak külvilágfüggő, hanem belső függő is, de mi mai emberek, olyan mértékig feledkeztünk meg saját magunkról, oly mértékig felejtettük el az igazi önmagunkat, a saját belső napunkat, hogy már bennünk nincs fény, világosság, és kívülről várjuk, hogy mások sugározzák ránk. Kapott fényeket várunk és attól leszünk ilyenek vagy olyanok. Ezzel szemben a hagyomány azt mondja kell hogy keressük, a saját belső teremtő, valódi énünket, a lelkünk magját.
Ha ez sikerül nagyon közel kerülünk a boldogsághoz.
Az ember kettős lény, az ember sárból és napsugárból van, na de csak sár? És semmi napsugár?
A külvilágunk tele van: kudarccal, szorongással, válsággal, bajokkal, reménytelenséggel, jövőtlenséggel, kilátástalansággal, hazudozással, gyűlölettel.
Lehet az ember ilyenkor boldog? IGEN!
A lelki állapotunkat, elsősorban a saját belső napunk határozza meg, és csak másodsorban a külvilág.
Hogyan?
- A Keleti út.
- A Nyugati út.
Keleti út: (ezalatt a régit értem, nem a mai Keletet, már ők is velünk együtt rohannak a mókuskerékben) az út a saját magunk megismeréséhez, az a felemelkedés útja. Amikor az ember, jógázik, meditál, önismeretet gyakorol.
Saját középpontunkba való visszatérés.
Nyugati út: Ez egy olyan út, amikor is az ember, kifelé rohanó ember, elviszi a kifelé rohanás örvényét, ellehetetlenülésig. Amikor nem visszafordul és hazatér, hanem a kifelé rohanás egy olyan fokáig űzi, amíg fel nem robban és elpattan; ez a katarzis. Katarzis, megtisztulást jelent. Amikor az ember, a szenvedés egy olyan fokozhatatlan mélypontjára jut, hogy onnan már csak fölfelé lehet menni, ez a katarzis, én efelé haladok…
(Ilyen az ember életében a halál élménye.)
„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”, még egy közmondásunk is megemlékezik erről a bölcsességről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése