Hányadán is állsz a melegségeddel?

Kaptam egy ilyen kérdést kommentben.
Nagyon nehéz és összetett kérdés de megpróbálok rá válaszolni.

Először is idézek a régi blogomból:

"
Ma este filmezés közben vettem magamon észre azt hogy egyre többet sóhajtozom. Ezek nem a rendes megszokott mindennapos sóhajtások, ezek igazi mélyről jövő bánatos sóhajok. A lelkem mélyéből fakadnak, vagyis annak a kiégett és üres helyéről törnek fel... Tényleg fáradt vagyok, testileg, lelkileg és szellemileg is. Egész nap fönt van a kirakat vigyorom, hogy az emberek ne sejtsenek semmit. Mindenkinek és mindenkin segítek, meghallgatok őket, gondjaikat bajaikat, támogatom őket szóban és tettben is... viszonzást nem várok, nem is kapok, de azért mindig reménykedem hogy hátha jön valaki aki végre visszakérdez, és:

Te hogy vagy?

Mi foglalkoztat?

Mi bánt?

Miben segíthetek?

Meghallgassalak?

Tudom. Ez nagyon sok emberben nincs meg, de azért én töretlenül remélek és várok.

Rossz úgy minden este lefeküdni, hogy tudom a másnap semmit sem tartogat a számomra.

Megosztok pár történetet, csak röviden a teljesség igénye nélkül.

Srác megmondja otthon hogy meleg. Szülők kitagadják. Összeköltözik egy férfival boldogan élnek több éven keresztül együtt. Jól keresnek, nem szűkölködnek semmiben. De mint minden tündérmesének ennek is vége szakad sajnos azzal hogy a srácot elüti egy autó. Srác kórházba kerül, de mivel a barátja semmilyen kapcsolatban nincs vele az állam szemében ezért még csak meg sem látogathatja. A srác meghal. Temetés, hagyatéki tárgyalás stb. Szerintetek ki kapta meg az évek alatt felhalmozott vagyonát, pénzét, házát, kocsiját megtakarítását?? Igen. Jól gondolod nem a barátja...hanem az a család aki anno 17 évesen egyszál semmiben az utcára vetette, mert meleg. Hiába volt végrendelet a másik férfi nem kaphat semmit. Ez a mai magyar törvény!

Elkerültem középsuliba, előttünk lévő évfolyamba járt egy srác. Meleg volt, mert mi melegek megérezzük a másikat, tudom humbuknak tűnhet de ezt én magam is tapasztalom. A srácról kiderült hogy meleg, az osztálytársai megkeserítették az életét, kiközösítették, tesi órán szándékosan kibuktatták stb. Szülői értekezleten a srác szüleinek a tanárnő azt a választ adta arra a kérdésre, hogy miért romlott le ennyire az átlaga a gyermeküknek, azért kedves szülők mert a maguk gyereke Buzi. Szülők hazamentek, kirángatták a gyermeküket a szobájából. Még aznap este megszökött és a Debreceni Nagyerdőn felakasztotta magát. Biztosra ment. Megivott egy fél üveg vodkát. Vett be gyógyszert. Fölkötötte magát, de a kötél elszakadt. Erre is gondolt és vitt magával pót kötelet. Ismétlem biztosra ment.

Én ezeket látva, halva, megtapasztalva, nem merem felvállalni a másságomat. Kialakult bennem egy igen erős gát. Viszont nagyra becsülöm azokat a melegeket akik képesek utcára menni, provokálni a társadalmat azért hogy ilyen és ehhez hasonlók ne történhessenek meg újra. Sajnos ez nem megy másképp csak polgárpukkasztás útján. Nem tudom a mai magyar média képes lenne e olyan híradást leadni amiben arról beszélnek, milyen rendezetten és szépen kordonok nélkül tudtak vonulni a melegek Bp. utcáin.....
Az ellentüntetők pedig azért vannak kint mert nekik kell az az érzés hogy valakit utálhatnak, sajnos nekik ez a lételemük. A jobbik és hasonló pártok soha az életben nem fogják elfogadni ezt a fajta másságot, mert ezzel mindig szerezhetnek szavazókat.
Az emberi félelemnél nem kell veszedelmesebb dolog.

"

Sajnos szégyen ként élem meg ezt a dolgot, néha pedig tökre örülök ennek a helyzetnek, szélsőségek közt mozgok, még meleg emberek társaságában sem merek nyíltan beszélni, mert egy kis hang rám szól, ne hangoztasd már!

Közvetlen környezetemnek sem merem bevallani, anyám nem tudom hogy fogadná a dolgot de tuti nem jól mert neki is vannak megjegyzései ha melegeket lát a tv - ben, apám meg a jobbikra szavazott, szóval ő lenne a legkeményebb dió. Tesóim viszont nem tudom hogy fogadnák...

Volt egy idézőjeles "kapcsolatom", ami nem tartott tovább 3 hónapnál és csak péntekenként találkoztunk pár órácskára, de a srác nem hogy erősítette volna bennem a melegség iránti elfogadásomat, még azt a keveset is elvette ami volt. Ja ide beszúrom az a kis megjegyzést hogy valaki péntek óta azzal szórakozik hogy írogat nekem romeon és aztán törli magát, majd új nick-névvel újra ír. Ebben még nem is lenne semmi baj, ha nem írna olyan dolgokat amiket csak olyan tudhat aki ismer. Ezek a dolgok is nagyon megrémítenek.

Tetőzi ezt a dolgot még az is, milyen a hangulatom, vagy ha ne adj isten elmegyek egy nagyobb városba kicsit vásárolgatni, kimozdulni itthonról, és meglátom azt a sok szép embert, ez alatt értek lányokat és fiúkat is, mindig rossz lesz a hangulatom...

Jönnek a kérdések:

Miért születtem ilyennek?

Mit rontottam el?

A szüleim a hibásak?

Miért nem vagyok kicsit szebb?

Hiányzik az apakép az életemből?

Anyám nevelt félre?

Miért nem tudok erőt venni magamon és egy lánnyal együtt élni?

Miért nem tudok erőt venni magamon és egy fiúval együtt élni?

Miért születtem ide?

Eddig miért nem találtam még senkit?

Nekem miért nem sikerült még igazi barátot találni akivel 120%-ban őszinte lehetnék?

stb...

Szóval hogy a kérdésre is válaszoljak, hadilábon állok a melegségemmel. Még arra is emlékszem hogy kibe voltam szerelmes ovis koromban. Ezért is nehéz kihámozni hányadán is állok. Nyíltan nem vállalom mert nincs mit, a fiúkkal csóknál meg közös "szopáson" túl nem jutottam, és ezt szebben nem tudom leírni mert ez is csak olyan maszatolás szerűség volt, mert nem volt meg hozzá sem az alkalmas hely sem a légkör. 

Eddig 3 embernek mondtam el hogy meleg vagyok, ebből 2 mondjuk azt hogy jól fogadta, bár ez sem igazán fedi a valóságot. 

Az első srác akinek megmondtam ő volt a szobatársam a koliban 4 évig, mikor megmondtam neki akkor tudtam hogy utolsó nap van a suliban, és lehet jó ideig nem is találkozom vele, ezért nem éreztem annyira rizikósnak a dolgot, mikor elmondtam neki azt hittem ott helyben elsüllyedek a szégyentől vagy megáll a szívem, mert azt hittem hogy rosszul fogadja a dolgot. Ehelyett mi történt, jóformán semmi, mintha azt közöltem volna vele hogy "barna a szemem színe". Vártam volna hogy kérdez valamit, vagy előjön a jó ég és mi meg zuhanyoztunk is együtt dumával vagy valami hasonlóval, ehelyett ennyi idő után úgy is fogalmazhatnék hogy tök jól fogadta, azóta is barátom/haveromként tekintek rá, havonta 1 levelet mindig váltunk és mindig megkérdezi hogy van e valakim mert nagyon megérdemelném hogy boldog legyek és szeressen valaki. Mindig jóleső melegség fut végig a testemen mikor a sorait olvasva elérek erre a részre. 

A második srác a volt munkatársam akivel a kocsiban utazás közben közöltem a dolgot, mert már annyira penge élen táncoltam hogy az valami fantasztikus, kerítőset játszott ő is meg a barátnője is, akivel azóta összeházasodtak. Nem volt mit tennem nem akartam egy lányt is még hülyíteni csak azért hogy a titkom megmaradjon az én titkomnak, ezért elmondtam neki. Meleg vagyok. Majd kis csend következett, ő az utat figyelte, ekkor kértem őt hogy kicsit lassítson hogy ki tudjak ugorni a kocsiból mert megfolyt a hallgatásával. 

Hülye :D sejtettem amúgy, nem lested a laptopomat mikor pornót néztem :D

Hát nem mert nem érdekelt. 

Ezzel fel is oldotta a dolgot, már nem éreztem azt hogy menekülnöm kellene mellőle mert megindult köztünk egyfajta beszélgetés. Kérdezett pár általánosnak mondható kérdést és részéről lezártnak tekintette a dolgot, mert látta hogy le vagyok sápadva és teljesen kivert a víz.

A hamradik srác viszont nagyon rosszul fogadta, lényeg csak annyi hogy még azzal is kibékült volna ha biszex lennék, mert akkor megpróbálnám csajjal és rájönnék hogy az milyen jó.

Összességében őt részben zavarta az hogy meleg vagyok, másfelől szétromboltam az álomképet ami a fejében élt a jövőjéről. Abban én is benne voltam, egy csajjal az oldalamon, ő az ő csajával az oldalán. És a két hölgyemén pedig nagyon jó barátnők lettek volna, na én ezt az álmot, buborékot zúztam szét egy szempillantás alatt, na ezt ő nehezen viselte rá is ment a barátságunk. Ő viszont nem volt képes titkot tartani, a barátai előtt mindig utalgatott rám, persze teljesen név nélkül, viszont én tudtam hogy rólam beszél.

Nem titkolom a dolgot ezért leírom, nem tudom emlékeztek e arra a bejegyzésemre amiben leírtam hogy a főnöknőm öngyilkos akart lenni, én 2002 - ben voltam hasonló helyzetben. Mármint nem követtem el öngyilkosságot, de a fejemben minden egyes részletet megterveztem, megvettem a borítékokat, megírtam a leveleim vázlatát, utána olvastam mit használtak régen erre a célra, milyen nővény van ami mérgező és nem kell belőle egy egész bálát megenni hogy hasson. Pokoli napok voltak ezek. Nem is tudom arra kérdésre a választ miért is nem tettem meg. Á de nem szeretem ezt a szót, öngyilkosság, nem illik a tettre ez a megnevezés, mert nem gyilkoljuk meg magunkat, nincs vérszomj, nincs szenvedély, mert gyilkosságot csak egy másik ember követhet el rajtunk, amibe ő nem hal bele. Csak mi halunk meg és a remény, az is velünk vész el... reményeink velünk halnak.

Mindig visszhangzik a fejemben egy mondás: "Valakinek meg kell halnia, hogy a többiek megbecsüljék az életet."

K-Pax-ből eszembe jut egy rész:

Az univerzum tágul, aztán visszazuhan önmagába, aztán megint tágulni kezd, és ez a folyamat örökké tart. (...) Amikor ismét tágulni fog, minden olyan lesz, mint most. Bármilyen hibát követ el a jelenben, soha nem szabadulhat meg tőle. Minden egyes tévedését újra meg újra át fogja élni, örökké. Szóval azt tanácsolnám, hogy próbálja meg most jól csinálni, mert nem lesz több alkalma.

Dalarann